A pillanat (momentum) az idő középkori egysége volt. Az árnyék mozgása egy napórán 40 pillanatot fedett le egy napóra alatt, a napkelte és napnyugta közötti időtartam tizenketted részét. A napóra hossza a nap hosszától függött, ami viszont az évszaknak megfelelően változott. Bár a pillanat hossza a modern másodpercekben kifejezve ezért nem volt rögzített, átlagosan egy pillanat 90 másodpercnek felelt meg. Egy szoláris nap 24 egyenlő vagy egyenlőtlen hosszúságú órára osztható, az előbbit természetes vagy napéjegyenlőségi, az utóbbit pedig mesterséges órának nevezik. Az órát négy punctára (negyedórára), tíz minutára vagy 40 momentára osztották.
A mértékegységet a középkori komputisták a mechanikus óra és a 60-as bázisú rendszer 13. század végi bevezetése előtt használták. Az egységet a mindennapi életben nem használták volna. A középkori közemberek számára az idő múlásának fő jelzője a nap folyamán időközönként elhangzó imára hívás volt.
A pillanatra talált legkorábbi utalás a tiszteletreméltó Bede 8. századi írásaiból származik, aki a következőképpen írja le a rendszert: 1 napóra = 4 pont = 5 holdpont = 10 perc = 15 rész = 40 pillanat. Bede-re öt évszázaddal később Bartholomeus Anglicus is hivatkozott a De Proprietatibus Rerum (A dolgok tulajdonságairól) című korai enciklopédiájában, valamint Roger Bacon is, ekkorra a pillanatot tovább osztották 12, egyenként 47 atomot tartalmazó unciára, bár ilyen felosztást az akkoriban használatos berendezésekkel nem lehetett volna használni a megfigyelések során.
Nem is.