Porch, az épület homlokzatából kiemelkedő, általában oldalról nyitott, tetővel fedett építmény, amelyet a bejárat védelmére használnak. Az Egyesült Államokban verandaként is ismert, és néha portikuszként is emlegetik. A loggia is szolgálhat tornácként.
A tornác létezésére a klasszikus ókor előtt kevés tárgyi bizonyíték van, bár az egyiptomi falfestmények arra látszanak utalni, hogy a házakon alkalmanként tornácokat használtak. Az egyik legjelentősebb görög tornác az athéni Szelek tornyának tornáca (i. e. 100), amelyben két egyszerű korinthoszi rendű oszlop egy lábazatot hordoz. A római házaknak néha hosszú oszlopcsarnokai voltak, amelyek az utcára néző tornácokként szolgáltak. Ez a típus átkerült az ókeresztény bazilikákba, és valószínűleg a narthex hivatalos bejárataként használták, amely maga is tornácszerű építmény volt, olyan épületekben, mint a régi Szent Péter-bazilika (Róma, 330 körül).
A román korban az impozáns oszlopos templombejáratot a nyugati ajtókat fedő egyszerű, kiugró tornác váltotta fel, mint a 12. századi San Zeno Maggiore-ban Veronában (Olaszország), ahol az oszlopokat márvány oroszlánok hordozzák, ami a Lombardiában gyakran előforduló motívum.
Franciaországban, különösen Burgundiában, a tornác nagy magasságú és fontosságú, két vagy több öblös, néha az egész templomot elérő szélességű boltozatos épületté fejlődött. A vézelay-i apátsági templom tornáca (1132-40) nagy és különösen szép példája ennek a típusnak, amelyet néha előtemplomnak neveznek.
A gótika idején az angol egyházi épületekben két fő tornáctípus alakult ki. Az első a kis, nyeregtetős tornác volt, amely a hajó északi vagy déli falából nyúlt ki, nem pedig a nyugati ajtókból, amelyek a nagy francia katedrálisok nyugati ajtóival ellentétben gyakran kicsik és jellegtelenek voltak. A tornác másik típusát, az úgynevezett galileát olyan mértékben fejlesztették ki, hogy szinte különálló épületté vált. A középkori templomokban a galileákat használhatták bíróságként vagy olyan helyként, ahol a holttestek feküdtek a temetés előtt, de valószínűleg elsősorban a bűnbánók kápolnájaként szolgáltak, mielőtt a templom testébe való felvételük előtt.
Németországban a flamboyáns gótika korának templomait gyakran díszítették fantasztikusan gazdag nyugati tornácokkal, amelyekben nagymértékben alkalmazták a cusping, a traceria és a baldachinos munkákat, mint például az ulmi székesegyház (1390 körül) kettős boltozatú bejárata és a svájci Regensburg székesegyházának háromszögletű tornáca (1482-86).
A reneszánsz idején a tornácok jellemzően oszlopos portikuszok voltak. Az egyszerű, két vagy négy oszlopból álló tornácok a 18. század végétől kezdve rendkívül gyakori jellemzői voltak a hazai építészetnek Angliában és az Egyesült Államokban.