Szövegek: 1: 1 Sámuel 16
A szülőség alapvetően folyamatos képzés. Ez alatt azt értem, hogy minden, amit nap mint nap teszel, megtanítja a gyermekedet valamire – néha jóra, néha rosszra. Ezért időről időre fel kell tennünk magunknak a kérdést: “Mit tanítok a gyermekeimnek? Mit közvetítek feléjük?” Ezt a kérdést szem előtt tartva hívom fel a figyelmüket arra az epizódra, amelyet az imént olvastunk fel az 1Sámuel könyvéből.
Az Úr megparancsolta Sámuel prófétának, hogy menjen el Isai házához Betlehembe, és kenje fel az egyik fiát Saul utódjának. Amikor Sámuel megérkezett Isai házához, megtudta, hogy Isai nyolc fiút nevelt. Isai büszkén terelgette a legidősebbeket, remélve, hogy egyikük az, akit Sámuel keresett. De nem, egyikük sem volt alkalmas. Körülbelül ekkor Sámuel azon tűnődött, vajon jól kapta-e a feladatot az Úrtól, vajon hibát követett-e el. Hogy biztosra menjen, megkérdezte, van-e még Isai fiúgyermeke. Hát persze, hogy volt. A legfiatalabb. Egy Dávid nevű fiú, aki éppen juhokat terelt. Isai hívatta Dávidot, és amikor megérkezett, az Úr azt mondta Sámuelnek: “Ő az”. És így, akkor és ott, Dávidot felkenték Izrael következő királyává.
“Ez az egyetlen”. Ezek a szavak összefoglalják azt a fajta hozzáállást, amelyet a szülőknek a gyermekeikkel szemben kellene tanúsítaniuk és közvetíteniük kellene a gyermekeik felé.
Ez a kifejezés például arra emlékeztet, hogy mennyire fontos, hogy gyermekeinkbe önértékelésre neveljük őket. Hogy megajándékozzuk őket az elfogadással, és tudassuk velük, hogy a maguk módján különlegesek.”
“Ő az igazi” lefordítva azt jelentheti: “Valaki különleges vagy.”
Sajnos Sámuel egyfajta “szépségverseny” mentalitással látott neki az Úr felkentjének megtalálásának. És Isai is így tett. A legszebbet, a legerősebbet keresték, azt, aki a legbölcsebbnek tűnt. Amikor Sámuel végignézte Isai összes fiát, megkérdezte, van-e még valaki. Isai azt mondta: “Nos, ott van Dávid. Ő a legfiatalabb. És ő kint van a juhok mellett.” A ki nem mondott gondolat, amit Jesse közölt, az volt: “Nem ő az igazi”. Isai elnézte Dávidot, mert ő volt a legfiatalabb, valószínűleg nem a legjóképűbb, és minden bizonnyal hiányzott belőle az érettség. “Semmi különös nincs benne. Nem, nem ő az igazi.”
Ha nem vigyázunk, a szülők manapság ugyanennek a hajlamnak engedhetnek: lekicsinylik a gyermekeiket, lebecsülik azt, aki ők valójában, valamilyen okból kifolyólag. Ezer apró módon közvetíthetjük gyermekeink felé azt az érzést, hogy önmagukban nem különlegesek, hogy nem érnek fel sem a testvérükhöz, sem valaki máshoz. Ennek következtében önbizalomhiányban fognak felnőni. Soha nem fogják úgy érezni, hogy a saját feltételeik szerint elfogadják őket. Mi tehát a helyes megközelítés? Hogyan nevelhetjük gyermekeinkbe az önértékelés és az elfogadás létfontosságú érzését? Úgy gondolom, hogy semmi sem értékesebb ebben a tekintetben, mint az, hogy önök mint szülők élvezik a gyermekeiket. Igen, pontosan ezt mondtam: “
Sam Keene, egy ismert író, halála előtt meglátogatta az apját, hogy megköszönje neki, hogy jó szülő volt. Elmondta az apjának, hogy mi jelentett neki a legtöbbet gyerekként: “Mindig ott voltál, amikor bármelyik gyermekünknek szüksége volt rád. És az évek során a legjobb ajándékot adtad nekünk, amit bármelyik szülő adhat – örömet szereztél nekünk. Mindenféle módon tudattad velünk, hogy örülsz, hogy itt vagyunk, hogy értéket képviselünk a szemedben, hogy a jelenlétünk öröm és nem teher számodra”. (Sam Keene, idézi a Stages: The Art of Living the Expected by John R. Claypool, Waco, Tex.: Word Books, 1977, 23.)
Azt hiszem, a legfontosabb dolog, amit ott mondott: “Örültél nekünk. Tudtunkra adtad, hogy örülsz, hogy itt vagyunk”. Tudom, hogy ez rendkívül nehéz, amikor épp most festették át a dolgozószoba falát varázsceruzával, vagy amikor úgy döntenek, hogy belegázolnak a legközelebbi sárgödörbe, amíg te takarítasz. De ettől függetlenül igaz. A gyerekekben az önértékelés és az elfogadás érzése olyan mértékben fog kialakulni, amilyen mértékben élvezed őket. A gyerekeidben kialakul az elfogadás és az értékesség azon érzése, amely lehetővé teszi számukra, hogy csak olyan mértékben járuljanak hozzá ehhez a világhoz, amilyen mértékben érzik, hogy örülsz, hogy itt vannak. Hogy élvezed, hogy az életed részei. Ezzel azt az érzést adod nekik, hogy ők valóban “az egyetlenek”, bármi is történjék.”
Charles és John Wesley ismerősek számunkra. Az egyik nagy énekmondó, a másik nagy prédikátor. Közreműködtek annak megalapításában, amit ma metodista egyházként ismerünk. De Charles és John Wesley csak két gyermek volt Suzanna Wesley és férje 18 gyermeke közül. Nos, abban az időben bizonyára kevés olyan kényelmi eszköz volt, ha volt egyáltalán, ami megkönnyítette volna a napi munkát a ház körül.
Mindezek ellenére ez a csodálatos asszony ügyelt arra, hogy a napjának egy részét mindegyik gyermekével töltse. Nem hagyta, hogy az idő az ellenségévé váljon, és a maga módján tudatta velük, hogy örül nekik. Képes volt azt az érzést közvetíteni minden egyes gyermeke felé, hogy “ami engem illet, te vagy az egyetlen”. Meggyőződésem, hogy az ő szorgalma tette lehetővé Charles és John számára, hogy olyan mértékben járuljanak hozzá az egyházhoz, ahogyan tették. (Carlyle Marney, Achieving Family Togetherness (Nashville: Abingdon, 1958, 15)
“Ez az egyetlen”. Ezek a szavak nemcsak annak fontosságát fejezik ki, hogy gyermekeink érezzék magukat értékesnek, hanem azt is közvetítik, hogy valamit elvárnak tőlük. Ezek a szavak emlékeztetnek bennünket arra a hivatásra, amellyel minden gyermek rendelkezik, arra a hivatásra, hogy egyediségét és adottságait a lehető legteljesebben használja, és megáldja ezt a világot. Ha azt mondjuk egy gyermeknek: “Te vagy az igazi”, azzal arra ösztönözzük, hogy felfedezze adottságait, és jó gazdája legyen ezeknek az adottságoknak. A “Te vagy az igazi” azt jelenti: “Te valami különlegesre vagy képes.”
Amikor Isai behozta az ifjú Dávidot a juhok gondozásából, és bemutatta Sámuelnek, az öreg próféta egy pillantást vetett a fiatal fiúra, és felkentette őt Izrael királyává. “Ő az igazi.” Kiválasztottak, és van valami, amivel hozzájárulhatsz a népedhez. Van egy olyan elképzelésem, hogy amikor Dávid király lett, azért viselte jól a koronáját, mert visszatekinthetett erre az eseményre, és emlékezhetett arra, hogy valóban ő volt az egyetlen. Isten kiválasztotta őt, és Isten elvárta tőle, hogy legyen valaki, és tegyen valamit az adottságaival. Talán egy későbbi életének egy pontján, amikor a királysága veszélybe került, és kételkedett a saját képességeiben, Dávid visszatekintett erre a napra, és emlékezett arra, hogy őt választották ki. Visszatekintett volna erre a pillanatra, és erőt merített volna belőle.
A várakozás döntő fontosságú! Ne várj el semmit a gyermekeidtől, és pontosan ezt fogják produkálni – semmit! Neveld őket csak arra, hogy boldoguljanak, és az életüket középszerűséggel fogják tölteni. De várj el tőlük valamit. Kérd meg őket, hogy legyenek a legjobbak, amire Isten teremtette őket. Kérd meg őket, hogy hozzanak ki magukból valamit. Várja ezt el, és a gyermeke a szeme előtt fog kivirágozni. John Claypool írta, hogy nekünk, szülőknek egyfajta “karácsonyfa-szellemet” kellene ápolnunk gyermekeinkben, (Claypool, Stages, 32) azt kommunikálva feléjük, hogy mindenféle csomagok lapulnak a természetükben és a személyiségükben, és ki kell nyitniuk, hogy megtudják, mi van benne. “Bármennyire is biztonságban érzi magát egy gyermek a családja örömében, bármennyire is internalizálódott benne az önértékelés, ha nem alakult ki benne az a felelősségérzet is, hogy amit kapott, azt elfogadja és továbbadja másoknak, akkor nem valószínű, hogy valaha is megvalósulhat Isten álma számára”. (Claypool, Stages, 32).”
Mit kommunikálsz tehát a gyermekeidnek? Mit tanítasz nekik a szavaiddal és a tetteiddel? Remélem, hogy nem kis mértékben azt üzenitek nekik: “Te vagy az igazi”. Isten kegyelméből te vagy valami, és valami különlegesre vagy képes.”