Léteznek olyan nyelvek, amelyekben csak abszolút irányok vannak
Bőven vannak olyan nyelvek, amelyek egyáltalán nem használnak relatív vonatkoztatási rendszert, bár ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy csak abszolút vonatkoztatási rendszert használnak.
Az intrinzikus vonatkoztatási keretet is használhatják, ami azt jelenti, amikor egy alakot úgy találunk meg, hogy a keresési tartományt kivetítjük a talaj egy aspektusára, pl. “a férfi a ház előtt van”. A legtöbb nyelv használja valamilyen mértékben az intrinsic-et is, talán az összes nyelv, bár néhányban, például a Guugu Yimidhirrben nem túl gyakran használják.
(észak, dél, stb.)
Csak hogy tudd, rengeteg más abszolút vonatkoztatási keret létezik. Például a Gurindzsi és a Pirahã egy folyó alapú rendszert használ. A két kedvenc abszolút (más néven geocentrikus) rendszeremről nemrég beszéltem itt a /r/askanthropology-n.
Ha igen, egy ilyen nyelv beszélése arra kényszerít, hogy mindig tisztában legyünk azzal, hogy merre nézünk?
Az biztosan igaz, hogy az ilyen nyelveket beszélő emberek sokkal jobban tudnak tájékozódni, mint a tipikus nyugati ember. Hogy ez azért van-e, mert a nyelv rákényszeríti az embert, hogy tudatában legyen a tájékozódásának, az egy forrón vitatott elméleti kérdés. Ezt a nézetet vallja az MPI Nyelv és megismerés csoportjának legtöbb kutatója, akik az elmúlt két évtizedben élen jártak a térbeli tájékozódás és megismerés nyelvek közötti sokféleségének vizsgálatában (ez a kiváló könyv 2002-ig tartó kutatásaik csúcspontját írja le). Mostanra elvesztették az érdeklődésüket, és más dolgokkal foglalkoztak, és ha cinikusak, mint én és néhányan mások, akikkel beszéltem, akkor ez azért van, mert az ok-okozati összefüggés kérdését olyan nehéznek találták bizonyítani.
Egy befolyásos tanulmány, amelyet itt viszonylag gyakran idéznek, Li & Gleitman (2002). Ebben a dolgozatban a szerzők alapvetően azt próbálják megmutatni, hogy a térbeli referencia és a megismerés közötti kapcsolat illúzió, ami alapvetően a változók hanyag kontrollja miatt van a feladat végrehajtása során (persze nem egészen így fogalmaznak, de lényegében ezt mondják!). Amikor ezt írták, biztos vagyok benne, hogy nem sok emberrel konzultáltak az MPI-nél, mert furcsa állításokat tesznek arról, hogy az összes elicitációs játék hogyan zajlott, ami egyszerűen nem igaz, pl. hogy az összes “abszolút” nyelvi elicitációs feladatot kint, a “relatív” nyelvi feladatokat pedig bent végezték, és a valóságban éppen ez a tényező befolyásolja, hogy egy adott nyelv/kultúra beszélői használnak-e egy adott FoR-t. Ez nem igaz. Ez egyenesen nem igaz, és érdekes módon Levinson (2002) ugyanabban az évben ugyanabban a folyóiratban megjelent ellenvetése itt nem igazán kerül említésre.
Személy szerint én azt mondanám, hogy a térbeli megismerés egy adott populációban annak termékeként fejlődik, hogy ez a populáció hogyan lép kölcsönhatásba az őt körülvevő környezettel (a “környezetet” itt lazán használom mind a földrajzi tájra, mind az anyagi kultúrára és a társadalmi hálózatokra), és a térbeli megismerésben mutatkozó különbségek viszont a beszélők nyelvében is tükröződnek. A népességek lassan, néha generációkon keresztül reagálnak a környezetükre, ami megmagyarázza, hogy a városi környezetben élő tamilul beszélők miért a relatív FoR-t, míg a vidéki környezetben élők az abszolút FoR-t részesítik előnyben (Pederson 1993, 2006), vagy hogy a tokelauiak, akik az elmúlt 1000 évben vándoroltak atolljukra, térbeli vonatkoztatási rendszerük sokkal inkább hasonlít egy sziget alapú társadaloméra, mint a Marshall-szigetek és Kiribati atoll alapú társadalmaira (Palmer 2007), akik már több mint 2000 ezer éve élnek ebben a környezetben.