Pár évvel ezelőtt rájöttem, hogy szánalmasan tudatlan vagyok a mangákról. Nem csak arról, hogy mi tekinthető “kanonikus” műveknek, hanem arról is, hogy hogyan működik az egész iparág. Amikor ez idő tájt felfedeztem a Bakumant, kellemesen meglepődtem, hogy egyes mangák némileg önreferenciálisak, rávilágítanak a mangakészítés folyamatára, miközben szórakoztató történetet mesélnek. Azóta igyekszem figyelni az ilyen irányú mangákat, és így bukkantam rá Yoshihiro Tatsumi A Drifting Life című könyvére.
A könyv egy memoár, amely Tatsumi mangába való belépéséről és korai mangakaként és időnként szerkesztőként töltött napjairól szól, egészen 1960 körülig. (Egy rövid epilógussal a 90-es évek közepén.) Ahogy a cím is sugallja, a történet nem mindig követ egyenes és logikus utat. Megmutatja nekünk Tatsumit és néhány kortársát, akik azon dolgoznak, hogy hivatásos mangakákká váljanak, de a fő történethez képest szinte következmények nélküli részeket is tartalmaz a hivatalos iskolai tanulmányaikból, sikertelen románcokból, részeg éjszakákból és más, a fő történethez képest szinte következmények nélküli részekből. A könyvben további társadalmi jelzőtáblák is vannak, amelyek idézik, hogy mikor történtek Japánban nevezetes események, hogy szélesebb kulturális kontextust biztosítsanak.
A kiadók működésének részletei voltak számomra a leglenyűgözőbbek. Mint mondtam, elsősorban pontosan ez iránti érdeklődéssel érkeztem a könyvhöz. Ezek a kulturális útjelzők is sokat segítettek, például abban, hogy megmagyarázzák, miért kommunikáltak a szerkesztők gyakran táviratban a művészekkel. Jobban örültem volna, ha néhány zsákutcát (pl. a sikertelen románcokat) kiküszöböltek volna a mangáról szóló további beszélgetések javára. Annak idején nyilvánvalóan egészséges vita folyt a hagyományosan ismert manga, a gekiga és a komanga közötti különbségekről/hasonlóságokról. De ezekre a vitákra nagyrészt csak utalások vannak, és alig van leírás arról, hogy mi is az a gekiga.
Ahhoz képest, hogy a könyv több mint 850 oldalas, meglepően gyorsan olvasható. Tatsumi stílusa meglehetősen könnyed és rajzfilmszerű, ami valószínűleg hozzájárul a viszonylag gyors olvasáshoz. Emellett nem mélyül el különösebben összetett kérdésekben vagy aggodalmakban sem. A vége felé rövid időre belekeveredik az Egyesült Államok és Japán közötti kölcsönös együttműködésről és biztonságról szóló szerződés elleni tüntetésbe, de az ellenzéki álláspontot egy szinte félvállról jövő megjegyzéssel foglalja össze, sőt, egyenesen azt mondja, hogy többnyire csak a tüntetés érzelmi töltete ragadta magával, anélkül, hogy érdemben megértette volna magát a szerződést.
Dacára annak, hogy gyorsan ment, mégis több ülésre volt szükségem, hogy végigolvassam az egészet. Amit csak azért említek meg, mert a könyv többszöri kinyitása és becsukása miatt a gerincen lévő ragasztó kezdett meghibásodni, amikor az utolsó kb. 100 oldalhoz értem. Ez egy olyan vastag könyv, hogy a tipikus paperbackhez használt kötés kissé alkalmatlannak tűnik. Lehetséges, hogy csak véletlenül rossz példányt kaptam, de az az érzésem, hogy nem az én példányom az egyetlen, amely már egyetlen olvasás előtt elkezdett szétesni.
A sodró élet lenyűgöző és részletes leírása a mangaipar születésének, és néhány eredeti sztár életének, leginkább nyilvánvalóan magának Tatsuminak. Meglepően kevés érzelmi mélység van benne, de a könyv tényszerű és kontextuális részei, amelyek amúgy is jobban érdekeltek, bőven kárpótolnak ezért.
Történelem