A legtöbb ausztrál ismeri az aranyos, nektárt kedvelő cukorsiklót (Petaurus breviceps), Kelet- és Észak-Ausztrália erdeinek erszényes állatát.
Új tanulmányunk szerint azonban a cukorsikló valójában három, genetikailag és fizikailag különböző faj: Petaurus breviceps és két új faj, a Krefft sikló (Petaurus notatus) és a szavanna sikló (Petaurus ariel).
Ez a felfedezés azt jelentette, hogy a cukor sikló elterjedése jelentősen csökkent, és már csak a délkelet-ausztráliai partvidékekre korlátozódik. A tavaly nyári pusztító bozóttüzek súlyosan érintették Ausztrália ezen részét.
Az Észak-Ausztráliából származó új fajunk, a szavanna sikló különösen veszélyeztetett, mivel olyan régióban él, ahol a kisemlősök száma folyamatosan csökken. Sürgősen fel kell mérnünk mind a cukor sikló, mind a szavanna sikló természetvédelmi helyzetét, mielőtt elvesznek.
A természet BASE-jumpingolói
Az új ausztrál emlősfajok felfedezése ritka és izgalmas. Ez azért van, mert míg Ausztrália tele van rejtett és felfedezetlen állati és növényi sokféleséggel, addig emlősfaunánk viszonylag jól ismertnek tekinthető, hiszen a fajok több mint 99%-át tudományosan leírták.
Az Ausztrália talán legkecsesebb emlősei, a Petaurus (jelentése “kötéltáncos”) nemzetség fajai rendelkeznek azzal az egyedülálló képességgel, hogy a csukló és a boka közötti bőrüket kitágítva fáról fára siklanak – ők a természet BASE-jumperei. Úgy tartják, hogy ez a siklási képesség azért alakult ki, hogy alkalmazkodni tudjanak Ausztrália nyílt erdeihez.
A tenyérnyi cukor sikló, amely nevét minden édes dolog iránti csillapíthatatlan étvágyáról kapta, a nemzetség legismertebb tagja, és világszerte gyakran tartják és tenyésztik fogságban.
Az ausztrál vadonból a londoni Természettudományi Múzeumba
A cukor sikló genetikai vizsgálata egy évtizeddel ezelőtt a fajon belül két eltérő csoportot mutatott ki, ami arra utal, hogy a cukor siklók egynél több fajt képviselhetnek.
Az említett tanulmányban a tudósok váratlanul azt is megállapították, hogy az Északi Területen található Melville-szigetről származó egyik sikló genetikailag különbözik a cukor siklóktól. Ehelyett ez a Melville-szigeti sikló szoros rokonságot mutatott két nagyobb létező fajjal, a mókus siklóval (Petaurus norfolcensis) és a mahagóni siklóval (Petaurus gracilis).
A szokatlan lelet hatására utánajártunk a titokzatos sikló azonosságának.
Az ausztráliai outback legeldugottabb területeitől a hatalmas nemzeti múzeumi gyűjteményeinkig, és végül a londoni Természettudományi Múzeum szentelt csarnokaiig minden egyes siklót, amelyet találtunk, elfogtunk, megmértünk és összehasonlítottunk, hogy kiértékeljük a köztük lévő kapcsolatokat.
A Petaurus ariel szavanna siklóra vonatkozó bennszülött ismeretek és a helyi őslakosok hozzájárulása szintén felbecsülhetetlen értékű volt a vizsgálatunkhoz.
A szavanna sikló kulturálisan jelentős és több nyelvi csoportban is nagyra értékelt Észak-Ausztráliában, és hálásak vagyunk a hagyományos tulajdonosoknak, hogy megosztották velünk a fajra és annak élőhelyére vonatkozó ismereteiket.
A végén több mint 300 élő és konzervált példányt vizsgáltunk meg, és három fajt állapítottunk meg ott, ahol egykor egy volt.
Ismerjük meg az új siklókat
A szavanna sikló Észak-Ausztrália erdős szavannáin él, és egy kicsit hasonlít a mókus siklóra, hegyesebb orral, de sokkal kisebb. A fennmaradó két faj hasonlít egymásra, és Délkelet-Ausztrália egyes területein átfedésben lehet.
Arefft-siklóknak világosan elkülönülő hátcsíkja és bolyhos farka van. Kelet-Ausztráliában széles körben elterjedt, és Tasmániába is betelepítették.
A cukorsikló, amelynek kevésbé határozott hátcsíkja van, nyilvánvalóan a Great Dividing Range-től keletre eső erdőkre korlátozódik, Queensland délkeleti részétől Új-Dél-Wales és Victoria határának környékéig.
Mit jelent ez a cukorsiklók számára?
A taxonómia (a fajok osztályozásának tudománya) természetvédelemben betöltött szerepéről folyó vita ellenére munkánkból világosan kiderül, hogy a fajmeghatározások alapvető alapot jelentenek a hatékony természetvédelemhez.
A cukorsiklók egy fajként tekintve széles körben elterjedtek, nagy számban fordulnak elő, és hivatalosan a “legkevésbé aggályos” kategóriába sorolták őket.
A három faj megkülönböztetése azt eredményezte, hogy a cukorsiklók elterjedési területe lényegesen kisebb lett, ami a fajt sebezhetővé teszi a nagymértékű élőhelypusztítással szemben, mint például a közelmúltbeli bozóttüzek.
És sajnos a bozóttüzek a cukorsiklók frissített elterjedési területének nagy részét elhamvasztották. Tekintettel arra, hogy fák üregeinek használói, és változatos élőhelyet igényelnek változatos táplálékkal, a bozóttüzek valószínűleg pusztító hatással voltak erre a közkedvelt fajra.
A szavanna sikló eltűnőben van
Munkánk kimutatta, hogy sürgős beavatkozásra van szükség az ausztrál bokrok e fontos növényi beporzójának és ikonjának megmentéséhez.
A szavanna siklónak különösen az észak-ausztráliai kisemlősök folyamatos csökkenésében kell szembenéznie a saját természetvédelmi problémáival. A fán élő emlősök a legsúlyosabban érintettek közé tartoznak, és úgy tűnik, a szavanna sikló sem kivétel ez alól.
Egy korábbi tanulmányunk szerint a faj elterjedési területe az elmúlt 30 évben 35%-kal csökkent, és lassan eltűnik az egykor lakott szárazföldi területekről. Valószínű, hogy az elvadult macskák, a megváltozott tűzrend és az elvadult növényevők jelentős szerepet játszottak a szavanna sikló eltűnésében.
Tragédia lenne, ha ez a faj éppen akkor veszne el a világ számára, amikor felfedezték, különösen, ha figyelembe vesszük Ausztrália megdöbbentő múltját az ember okozta emlősök kihalásában.
Sürgősen több tudományos munkára van szükség. Meg kell határoznunk az egyes fajok sajátos ökológiáját, és részletesebben meg kell határoznunk elterjedésüket.
Ez lehetővé teszi számunkra, hogy hatékonyan értékeljük az egyes fajok természetvédelmi helyzetét, és meghatározzuk, milyen gazdálkodási erőfeszítésekre van szükség a védelmük biztosításához, mivel bizonytalan jövő elé néznek.