Saga

Az izlandi sagák szájhagyományon alapulnak, és sok kutatás foglalkozik azzal, hogy mi a valóság és mi a fikció az egyes mesékben. A mondák pontosságát gyakran élesen vitatják.

A legtöbb középkori kéziratot, amelyek a mondák legkorábbi fennmaradt tanúi, a XVII. században Dániába és Svédországba vitték, de később visszatértek Izlandra. A klasszikus sagákat a tizenharmadik században írták. A tudósok egykor úgy vélték, hogy ezek a mondák nemzedékről nemzedékre adódtak át szóban, amíg a tizenharmadik században írástudók le nem írták őket. A legtöbb tudós azonban ma már úgy véli, hogy a mondák tudatos művészi alkotások, amelyek mind a szóbeli, mind az írott hagyományon alapulnak. Egy tanulmány, amely a mondákban említett ruhadarabok leírására összpontosít, arra a következtetésre jut, hogy a szerzők megpróbáltak történelmi “hangulatot” teremteni a történetben azáltal, hogy a szereplőket az akkoriban “régimódi ruházatnak” tartott ruhákba öltöztették. Ez a ruházat azonban nem egyidős a monda eseményeivel, mivel közelebb áll a 12. században viselt ruházathoz. Csak a közelmúltban (a 20. század elején) hitelesítették az Észak-Amerikába (a mai Kanadába) tett utazásokról szóló meséket.

A legtöbb izlandi monda a 930-1030 közötti időszakban játszódik, amelyet az izlandi történelemben söguöldnek (a mondák kora) neveznek. A királyok, püspökök, korabeli sagáknak saját időkeretük van. A legtöbbet 1190 és 1320 között írták le, néha már jóval korábban is léteztek szájhagyományként, mások tiszta fikció, és néhánynak ismerjük a forrásait: Sverrir király sagájának szerzője találkozott a királlyal, és őt használta forrásként.

Míg a sagák általában névtelenek, a 14. században egy jellegzetes irodalmi mozgalom a sagák, főként vallási témájú, azonosítható szerzőkkel és jellegzetes latinos stílussal. Ez a mozgalom Izland északi egyházmegyéjéhez, Hólarhoz kötődik, és az észak-izlandi benediktinus iskola (Norðlenski Benediktskólinn) néven ismert.

A ma “sagáknak” nevezett szövegek túlnyomó többsége Izlandon keletkezett. Az egyik kivétel a Þiðreks saga, amelyet Norvégiában fordítottak/komponáltak; egy másik a Hjalmars saga och Hramers, egy középkor utáni hamisítvány, amelyet Svédországban komponáltak. Bár a saga kifejezést általában a középkori szövegekkel hozzák összefüggésbe, a sagákat – különösen a legendás és a lovagi saga műfajában – a középkori szövegek mintájára a XIX. században is folytatták Izlandon.:193-94

Magyarázatok a sagaíráshozSzerkesztés

Az izlandiak a népesség nagyságához képest nagy mennyiségű irodalmat állítottak elő. A történészek különböző elméleteket javasoltak a saga-írás nagy mennyiségére.

A korai, nacionalista történészek azzal érveltek, hogy az izlandiak etnikai sajátosságai elősegítették az irodalmi kultúra kialakulását, de az ilyen típusú magyarázatok a modern korban kiestek a tudósok kegyeiből. Azt is felvetették, hogy az izlandi telepesek azért voltak ilyen termékenyek az írásban, hogy megörökítsék telepes történelmüket. Gunnar Karlsson történész azonban ezt a magyarázatot nem tartja ésszerűnek, mivel más telepes közösségek nem voltak olyan termékenyek, mint a korai izlandiak.

Egykor a pragmatikus magyarázatokat is kedvelték: azt állították, hogy a könnyen hozzáférhető pergamen (a kiterjedt szarvasmarhatartás és a tél előtti selejtezés szükségessége miatt) és a hosszú telek kombinációja ösztönözte az izlandiakat az írásra.

Újabban úgy látják, hogy az izlandi saga-gyártást inkább társadalmi és politikai tényezők motiválták.

Az Izlandi Nemzetközösség politikai rendszerének sajátos jellege ösztönözte az arisztokratákat az irodalom előállítására, és módot nyújtott a törzsfők számára, hogy társadalmi különbséget teremtsenek és tartsanak fenn maguk és a lakosság többi része között. Gunnar Karlsson és Jesse Byock azzal érvelt, hogy az izlandiak azért írták a sagákat, hogy a múltbeli viszályok dokumentálásával közösen elfogadott normákat és szabályokat hozzanak létre a decentralizált Izlandi Nemzetközösségben, miközben Izland periférikus elhelyezkedése miatt nem volt elérhető az európai kontinentális királyok számára, és ezek a királyok ezért nem tudták betiltani az irodalom felforgató formáit. Mivel az új fejedelemségek nem rendelkeztek belső kohézióval, egy vezető jellemzően azért készített sagákat, hogy “a közös történelem és a legendák hangsúlyozásával megteremtse vagy erősítse alattvalói vagy követői körében a szolidaritás és a közös identitás érzését”. A régi és kialakult fejedelemségek vezetői nem készítettek sagákat, mivel ezek már összetartó politikai egységek voltak.

A későbbi (XIII. század végi és XIV. századi) saga-írást az izlandi arisztokrácia azon vágya motiválta, hogy fenntartsa vagy újra összekösse a kapcsolatokat az északi országokkal azáltal, hogy az izlandi arisztokraták felmenőit olyan ismert királyokhoz és hősökhöz vezette vissza, akikhez a korabeli északi királyok is visszavezethették származásukat.