A németországi Lauffenben működő Accustic Arts céget 1997-ben alapította Fritz Schunk, aki 2016-ban eladta a céget Hans-Joachim “Jochen” Vossnak. Voss szakmai hátterének több köze volt az édes kenhető krémekhez, mint az édes hangokhozhogy 20 évet töltött értékesítési és marketingtevékenységgel, többek között a Nutellát gyártó Ferrero csoportnál, de történetesen birtokolt néhány Accustic Arts alkatrészt, és mint zenekedvelő fogyasztó, aki különösen kedveli a rockot, sok éven keresztül kapcsolatban állt Schunkkal, mielőtt a cég eladásra került.
A Voss-szal és Sebastian Ruhlanddal, az Accustic Arts egyik technikusával folytatott hosszabb Skype-beszélgetés során megtudtam, hogy az 55 kilós, 300 W-os (8 ohmra), szilárdtest Mono II (24 900 $/pár) hat évvel ezelőtt jelent meg, de a forgalmazás hiánya miatt az idő nagy részében itthon nem volt kapható: Ez és a cég más termékei csak nemrég kerültek az amerikai piacra. A Mono II elődje, a 121 kilogrammos Amp II sztereó erősítő egyébként már majdnem két évtizede a cég egyik alapdarabja, míg a nagyobb Mono III, a jóval nehezebb (132 kilogramm) és nagyobb teljesítményű (650 W 8 ohmon) monó erősítő 2016-ban jelent meg.
Voss és Ruhland szerint az Accustic Arts erősítőit idővel fejlesztik; a Mono II legutóbbi frissítése a toroid transzformátor magjának megváltoztatását jelentette, hogy kezeljék a nagymértékben ingadozó feszültségű országokban kialakult zümmögési problémákat. “Folyamatosan optimalizáljuk a terméket” – mondta Voss. “Például nemrég frissítettük az áramköri lapokat anélkül, hogy bárkinek is szóltunk volna. Ha minden egyes fejlesztésnél megváltoztatnánk az erősítő nevét, akkor mostanra már Mk. XX lenne.”. Ha használt Mono II-t vásárol, mindenképpen jegyezze fel a sorozatszámokat, és érdeklődjön a cégnél, hogy megerősítse a származását.
Az Accustic Arts honlapja szerint a Mono II 12 “válogatott” MOSFET kimeneti tranzisztort tartalmaz; egy mágnesesen árnyékolt és tokozott toroidmagos transzformátort 1200 VA kapacitással; több mint 80 000 µF tápellátási kapacitást; egy “nagyon magas csillapítási tényezőt a tökéletes hangszóróvezérléshez”; a Németország északnyugati sarkából származó Fischer & Tausche kondenzátorokat; “nagyméretű” hűtőbordákat; és két pár aranyozott hangszóró csatlakozót, a bi-wiringhez. Ruhland továbbá elmondta: “A MOSFET erősítő meghajtásához áramtükröt használunk, amelyben ugyanaz az áram, ami az egyik tranzisztoron átfolyik, a másikon is átfolyik.”
“Nem a feszültségerősítőt használjuk a MOSFET meghajtására, hanem az áramtükröt. Nem nagyon láttam ilyet, csak egy cég csinálja valamennyire ugyanígy. Az áramtükör használatával nincs szükség MOSFET meghajtó IC-kre, amelyek több zajt okoznak és torzítást adnak hozzá. Az áramtükör használata csökkenti a torzítást és növeli a jel-zaj arányt.”
Installáció és beállítás
Miután beszerveztem egy barátomat, hogy segítsen eltávolítani a 125 kilós referencia Dan D’Agostino Progression Mono erősítőimet az útból, a beállítás egyszerű volt. A Mono II-ek elhelyezése a Grand Prix Monaco erősítőállványomon könnyen megoldható volt, csakúgy, mint a Nordost Odin 2 szimmetrikus interkonnektorok, hangszórókábelek és tápkábelek csatlakoztatása, amelyeket a referenciaerősítőimhez használok. (Bár kipróbáltam az Accustic Arts erősítőkhöz mellékelt, meglepően vékony, öntött dugós váltóáramú kábeleket – lásd alább -, a hallgatás 99%-ában a referencia Nordost Odin 2 kábeleimhez ragaszkodtam). Tekintettel arra, hogy az erősítő hangszórófülek könnyen lazíthatók és meghúzhatók, és hogy a két hangszórócsatlakozó-készlet azonos, csak arra kell ügyelnie, hogy a hangszórókábeleket fázisban csatlakoztassa, és a monoblokk hátlapján lévő bemenetválasztó gombot a megfelelő pozícióba (Balanced/XLR vagy Unbalanced/RCA) nyomja le.
A jóképű előlapon három LED található, amelyek azt jelzik, hogy a bekapcsolt Mono II bemelegítési üzemmódban van-e, vagy készen áll-e a lejátszásra; amint lenyomja az egyetlen be/ki kapcsoló gombotmár nincs készenléti áramkapcsoló az erősítő hátlapjána fényjáték öt másodpercig tart, majd az erősítő elkezd hangot produkálni. Mindig legalább egy órát tartogattam a bemelegítésre, amit a Nordost System Set-Up & Tuning CD-ről származó demagnetizációs és betörési hangok lejátszásával siettettem.
A Skype-interjúnk során megkérdeztem Voss-t a teljesítménykondicionálásról. “Ez csak rajtad múlik” – mondta nekem. Ruhland megjegyezte, hogy egyes helyeken a nagy feszültségingadozások vagy a vezeték egyenáramú eltolódása vagy egy közeli fodrászat szükségessé teheti a tápkondicionálót: “Ha hajszárítót használsz az erősítőd mellett, talán jobb, ha használsz egy hálózati kondicionálót”. Bár az én rendszerem a váltakozó áramot egy külön 8-as vezetéken és speciális AudioQuest konnektorokon keresztül kapja, a tapasztalat azt mutatja, hogy a zeneszoba második megszakító panelje mind a főépületben lévő panel, mind az utcán lévő transzformátor zaját felfogja. Ezért a felülvizsgálat nagy részében a Mono II-ket ugyanabba az AudioQuest Niagara 5000 zajszűrő rendszerbe csatlakoztattam, amelyet ugyanazok az AQ FireBird HC tápkábelek táplálnak, mint amiket a Progression Monókkal használok.
Bár Voss e-mailben megerősítette, hogy az erősítőket gyárilag betörték, az Accustic Arts amerikai képviselője, Randy Forman azt mondta nekem, hogy tapasztalatai szerint további 100 órára volt szükség. Öt napig játszottam a betörési hangokat a nap 24 órájában. Mindössze két problémával találkoztam a Mono II-vel. Az első kisebb volt: A be- és kikapcsoló gombok nem mindig nyomódtak simán. Bár egyik sem akadt el, mégis kissé bénának tűntek. Ami még aggasztóbb, hogy a balcsatornás erősítő az utolsó napon hallhatóan zúgni kezdett, és ez még akkor is így maradt, amikor kivettem a Niagara 5000 tápegységből, és bedugtam a konnektorba. Ellenőriztem, hogy a készülékek teljes erővel működnek-e a főépületben a mosógép, szárítógép, mosogatógép, elektromos tűzhely, hűtőszekrény, hőszivattyú és két számítógép nyolcszoros támadása, de a három drótszőrű terrier ismét kudarcot vallott a folyamatos kísérletében, hogy mindent bekapcsoljon és felgyújtsa a házat. (Imádják Aretha Franklin “Think” című dalának refrénjét, amelyet kadenciában ugatnak, de még nem fogadták el a “Respect” fogalmát). Talán John Atkinson mérései érzékelik majd, hogy miről szólt a zümmögés.
Yippee, itt az ideje hallgatni
Mivel a Stereophile számára írok zenei kritikát, az első meghallgatásaim ismeretlen felvételekből álltak. Alap referenciák híján, lehet, hogy egy kicsit a tengeren voltam, de ez nem akadályozott meg abban, hogy szeressem, amit hallottam. Jim Anderson hangmérnöki munkájának tisztasága, szépsége és kivételes simasága megmutatkozott, amikor meghallgattam Patricia Barber Higher című művét (a hónap 2019. szeptemberi felvétele). Lise Davidsen szoprán Wagner és Strauss (24/96 WAV/ProStudioMasters, Decca B003030802) dicsőséges hangja extatikus fütyülési őrületbe kergetett, és mélyen meghatott a szenvedés és a gyász, amely áténekelte Mirga Grazinytè-Tyla és a City of Birmingham Orchestra felvételét Weinberg utolsó, 21. szimfóniájáról (24/96 WAV, Deutsche Grammophon). És ha nem voltam elragadtatva Sasha Cooke, Kelly Markgraf, Steven Osgood karmester és a Fry Street Quartet As One című kamaraoperájának felvételétől (24/96 FLAC), az kizárólag a zenének és nem a hangzásnak volt köszönhető.