A szanszkrit jelentése ‘csiszolt’ vagy ‘kifinomult’, és India klasszikus nyelvének neve. A hinduizmus, valamint a mahāyāna és a vajrayāna buddhizmus szent írásai szanszkrit nyelven íródtak, míg a theravāda buddhizmus Tipiṭakája pāḷi nyelven készült. A két nyelvben sok a közös vonás, de a szanszkrit nyelvtan összetettebb és nagyobb szókinccsel rendelkezik, mint a pāḷi. Továbbá a szanszkritnak saját írásmódja alakult ki, amelyet devanāgarīnak neveznek, míg a pāḷi nem rendelkezik sajátos írásmóddal. A szanszkritot még Buddha idejében is csak a királyi udvarban, valamint a papok és az értelmiségiek beszélték, és ezért Buddha elutasította, hogy prédikációit szanszkrit nyelvre fordítsák (Vin.II,139). Azt akarta, hogy tanításai mindenki számára hozzáférhetőek legyenek, ne csak egy szűk elit számára.”
History of Classical Sanskrit Literature, S. Bhattacarji, 1993.
Sanskrit (संस्कृतम् saṃskṛtam sə̃skɹ̩t̪əm, eredetileg संस्कृता वाक् वाक् saṃskṛtā vāk, “kifinomult beszéd”), egy történelmi indo-árja nyelv, a hinduizmus elsődleges liturgikus nyelve, valamint a buddhizmus és a dzsainizmus irodalmi és tudományos nyelve. Ma India 22 jegyzékbe vett nyelvei között szerepel, és Uttarakhand állam hivatalos nyelve. A szanszkrit kiemelkedő helyet foglal el az indoeurópai tanulmányokban.
A szanszkrit irodalom korpusza a költészet és a dráma, valamint a tudományos, technikai, filozófiai és dharma szövegek gazdag hagyományát foglalja magában. A szanszkritot továbbra is széles körben használják szertartási nyelvként a hindu vallási rituálékban és a buddhista gyakorlatban himnuszok és mantrák formájában. A beszélt szanszkritot még mindig használják néhány faluban, néhány hagyományos indiai intézményben, és számos kísérlet van a további népszerűsítésre.
A klasszikus szanszkrit a Pāṇini nyelvtanában lefektetett standard regiszter, az i. e. 4. század körül. Nagy-India kultúráiban elfoglalt helye a latinéhoz és a görögéhez hasonló Európában, és jelentősen befolyásolta az indiai szubkontinens legtöbb modern nyelvét, különösen Indiában, Pakisztánban, Srí Lankán és Nepálban.
A szanszkrit klasszikus előtti formáját védikus szanszkritként ismerjük, a Rigveda nyelve a legrégebbi és legarchaikusabb fennmaradt szakasz, amelynek legrégebbi magja már Kr. e. 1500-ból származik. Ez minősíti a rigveda szanszkritot az indoiráni nyelvek egyik legrégebbi igazolt nyelvének, és az indoeurópai nyelvek egyik legkorábban igazolt tagjának, az angol nyelvet és a legtöbb európai nyelvet magában foglaló nyelvcsaládnak.
Védikus szanszkrit
A Pāṇini által meghatározott szanszkrit a korábbi “védikus” formából fejlődött ki. A védikus szanszkrit kezdete már i. e. 1500-1200-ra tehető (a Rig-védikus és az indo-árja szupersztráda Mitanniban). A tudósok gyakran különböztetik meg a védikus szanszkritot és a klasszikus vagy “Pāṇinian” szanszkritot, mint különálló “dialektusokat”. Bár meglehetősen hasonlóak, a fonológia, a szókincs, a nyelvtan és a szintaxis számos lényeges pontján különböznek. A védikus szanszkrit a Védák nyelve, a himnuszok, varázsigék (Samhitas), teológiai és vallásfilozófiai értekezések nagy gyűjteménye a Brahmanákban és az Upanisadokban.
A modern nyelvészek a Rigveda Samhita metrikus himnuszait tartják a legkorábbiaknak, amelyeket több évszázados szájhagyomány során számos szerző írt. A védikus korszak végét az upanisadok megírása jelzi, amelyek a hagyományos felfogás szerint a védikus korpusz befejező részét képezik; azonban a korai szútrák is védikusak, mind nyelvükben, mind tartalmukban. Az i. e. 1. évezred közepe táján a védikus szanszkrit megkezdte az átmenetet az első nyelvből a vallás és a tanulás második nyelvévé. klasszikus szanszkrit
Közel 2000 éven át létezett egy olyan kulturális rend, amely befolyást gyakorolt Dél-Ázsiára, Belső-Ázsiára, Délkelet-Ázsiára és bizonyos mértékig Kelet-Ázsiára is. A posztvédikus szanszkrit jelentős formája megtalálható a hindu eposzok – a Rámájana és a Mahábhárata – szanszkrit nyelvében. A Pāṇinitől való eltéréseket az eposzokban általában a prakriták beavatkozásának vagy “újításainak” tulajdonítják, és nem azért, mert ezek a prána előtti szkripták. A hagyományos szanszkrit tudósok az ilyen eltéréseket ārṣa (आर्ष), azaz “az ṛṣisoké”-nak nevezik, ami az ősi szerzők hagyományos megnevezése. Bizonyos kontextusokban több “prakritizmus” (a köznyelvből való kölcsönzés) is előfordul, mint a tulajdonképpeni klasszikus szanszkritban. A buddhista hibrid szanszkrit egy olyan irodalmi nyelv, amelyet erősen befolyásolt a közép-indiai nyelv, és amely korai buddhista prakrit szövegeken alapul, amelyek később különböző mértékben asszimilálódtak a klasszikus szanszkrit standardhoz.
Tiwari (1955) szerint a klasszikus szanszkritnak négy fő dialektusa volt: paścimottarī (északnyugati, más néven északi vagy nyugati),madhyadeśī (szó szerint középső ország), pūrvi (keleti) és dakṣiṇī (déli, a klasszikus korban keletkezett). Az első három dialektus előzményeit még a védikus Brāhmaṇák is tanúsítják, amelyek közül az elsőt tekintették a legtisztábbnak (Kauṣītaki Brāhmaṇa, 7.6.).
Az első három dialektus előzményeit még a védikus Brāhmaṇák is tanúsítják.