Grace Paley metafikciós szövegében, az “Egy beszélgetés apámmal” címűben betekintést nyerhetünk az idősek és a fiatalok közötti generációs szakadékba a történetmesélés művészetéről. A szöveg ezt a dinamikát családi viszonyként tárja fel, ahol az apa a múlt generáció hagyományos értékeit, a gyermek pedig a jelen generáció új eszményeit képviseli. Ez a konfliktus természetesen úgy bontakozik ki a szövegben, mint egy összetett párbeszéd kettejük között, ahol az “egyszerű történetek” természetéről és arról vitatkoznak, hogyan kell megírni őket (Paley 161). Bár az apa és a gyermek között számos szerkezeti és szintaktikai jellegű nézeteltérés van, a legnagyobb nézeteltérés az “élet nyitott sorsának” eszméjéről szól, amiből arra következtethetünk, hogy a világnézetükkel kapcsolatos (162). Mindkét szereplőnek merev nézetei vannak arról, hogy mennyire nyitott vagy kiszámítható (strukturált) kell, hogy legyen egy (valós vagy képzeletbeli) ember élete, amint az a párbeszédükből, a szövegben szereplő két történet értelmezéséből, valamint a szöveg által az ő életük és a két történet szereplőinek élete között vont párhuzamokból kiderül számunkra.
Az apa és a gyermek is nagyon világosan vitatja az írással kapcsolatos eszméit, ami a régi és az új generáció hívei közötti közvetlen nézeteltérést mutatja be. Az apa egyértelműen kijelenti, hogy “egyszerű történetet” akar, amely olyan klasszikus orosz írókhoz hasonlít, mint “Maupassant”, vagy “Csehov” (161). A pesszimizmus régi klasszikus íróinak és a komplexitást nélkülöző történeteknek ez a csodálata mutatja, hogy az apa az elöregedett írásmódot részesíti előnyben. Egyszerű elbeszélést szeretne, amely részletesen összpontosít az élet apróságaira, és átfogó kifejtést az érintett szereplőkről. Azonban; ez szöges ellentétben áll gyermeke írói stílusával. Elbeszélőnk “megveti” az apja által leírt típusú történeteket (162). Szerinte az ilyen történetek “dísztelen és nyomorúságos” történetek, amelyek nem nyújtanak “reményt”, mivel “általános” szereplőket helyeznek “beállított” cselekménybe (162). Ez a gondolat közvetlenül kapcsolódik a szövegben említett “nyitott életsorshoz” (162). Az apa úgy véli, hogy az emberek az élet természetéből adódóan kiszámítható, gyakran tragikus végekre vannak predesztinálva, míg a gyermek nem ért egyet, egy szabadabb szellemű és kiszámíthatatlanabb útban hisz. Az elbeszélő elképzelése a végről dinamikus és nyitott, ami az apja hagyományos nézeteivel ellentétben optimizmust tesz lehetővé. A véleménykülönbség megmutatja, hogy a régi és az új generáció saját tapasztalataiknak köszönhetően más-más írásmódot részesít előnyben.”
A két történet egymás mellé helyezése megmutatja az apa és a gyermek eltérő értelmezését arról, hogy mi a “jó írás”, illusztrálva a számukra fontos árnyalatokat. Az első történet, amelyet elmesélnek nekünk, egyszerű és általános. A nő és a fia nem kap neveket a történetben, és a jellemzés is korlátozott, amint az a jellemfejlődés hiányából és a szereplők motivációinak homályos leírásából is kitűnik a történetben. Ez a gyermek “félreértésének” eredménye lehet azzal kapcsolatban, hogy az apa milyen típusú történetet akart, mivel a köztük lévő generációs szakadék miatt nincs kapcsolat. Nyilvánvalóan nem az a történet, amit az apa megírásra szánt, mivel szerinte “sokkal több volt benne”, mint amire a gyermek rájött (162). Számára talán még gúny is “szándékosan” (162), mivel a gyermek írásából nagyon sok olyan “részlet, mesterség, (és) technika(i)” hiányzott, amit ő szeret, és amit elvár egy egyszerű történettől (164). A gyermek felfogása a történetről azonban; egészen más, mint az apáé. Az elbeszélő egyetért az olvasás szabadabb megközelítésével, ami abból a megjegyzésükből is kitűnik, hogy egy történetet addig kell nyitva hagyni az értelmezésre, amíg “valamilyen megállapodás nem születik közted (az olvasó) és a makacs hős (a főhős) között” (164). Ez azt jelenti, hogy az olvasásnak bizonyos értelemben értelmezőnek kell lennie, ahol a történet részleteit és kontextusát gyakran az olvasó maga tölti ki. Az első történettel ellentétben a második történet bőbeszédű, és bőséges expozíciót nyújt. Van némi jellemzés (bár még mindig nincsenek nevek), mivel a szereplők motivációit (például azt, hogy a történetben szereplő anya miért lett drogos) világosan leírják, lehetővé téve az olvasó számára, hogy megértse a szereplők cselekedeteinek okát. Láthatjuk, hogy a két szereplő a történet elolvasása után sem ért egyet egymással. Az apa sem értékeli ezt a változatot, és megjegyzi, hogy a gyerek “nem tud egy egyszerű történetet elmesélni” (166). Ez jól mutatja, hogy az apa nem bízik abban, hogy a gyermeke képes megérteni egy jó, egyszerű történet bonyolultságát. Ezt a második mesét követő következetes nézeteltérés teszi egyértelművé, ahol a “nem” szó ismétlődő használata kiemeli a mesével kapcsolatos egymás álláspontjának közvetlen ellentétét (166-7). Itt is azt látjuk, hogy a nézeteltérések ideológiai jellegűek, a szereplők életszemléletére utalnak. Amikor például a gyerek néhány optimista befejezést javasol a történetnek (például, hogy az anya munkát talál a társadalomban), az apa ezeket a javaslatokat “viccnek” nevezve söpörte le, utalva arra, hogy nem vette őket komolyan (166). Így a szereplőink saját tapasztalatai arra késztetik őket, hogy a saját olvasatukat megalkossák.”
Az apa és a gyerek érdekes párhuzamokat lát a két történet és a való élet között, utalva a világról alkotott nézőpontjukra és az ideológiákra, amelyekben hisznek. A történetekben olyan fontos témák kerülnek terítékre, mint a családi kapcsolatok és a tragikus vég gondolata, amelyek az apa és gyermeke életében is tükröződnek. Az apa beteg, a halálos ágyán fekszik, és a saját tragikus végére vár, míg a gyermekről feltételezhető, hogy a fiatalság reményteli évei állnak előtte. A szöveg olvasója hasonlóképpen egy családi viszonyba kap betekintést, mint a szöveg szereplői, amikor a két történetben az anyáról és a fiúról olvas. Az, ahogyan e szöveg szereplői olvassák/elemzik a szövegben szereplő történetek szereplőit, lehetővé teszi számunkra, hogy viszont mi is olvassuk/elemezzük őket. Az apa például arra utal, hogy az anya a történetben “bolondok között élt”, és tragikus véget ért (166). Ez magának az apának a lelkiállapotára utal, akit bosszant, hogy gyermeke (és ezáltal az új generáció) nem érti a számára fontos eszményeket. Az ő generációjával ellentétben az új nemzedék képtelen belátni az élet kemény valóságát, ahol a “tragédia” elkerülhetetlen véget jelent (167). Megjegyzi továbbá: “az embernek jellemmel kell rendelkeznie” (167). Ez a kijelentés kettős jelentéssel bír, ha figyelembe vesszük a szöveg párhuzamos jellegét. Nemcsak a személyiségre és a meghatározott vonásokra utal, amelyek egy történet szereplőjét alkotják, hanem egy valódi ember elvi életmódjára is utal. Ez a kijelentés összefoglalja az apa ideáljait, mivel hisz a jól kidolgozott, egyértelműen elbeszélt történetben és a társadalmi normák által diktált méltóságteljes életmódban, amire utal a “karakter” szó használatának elemzése (167). Láthatjuk tehát, hogy nemcsak az írás, hanem az olvasás is tükrözi két szereplőnk eszményeit.”
Végezetül rájövünk, hogy az apa és gyermeke (és ezen keresztül a régi és az új generáció) közötti nézeteltérés nemcsak a történetmesélés művészetére korlátozódik, hanem az életszemléletükre is kiterjed. A szöveg mindkét szereplő nézőpontját bemutatja a családi kapcsolatokról és a “tragédiáról mint az élet elkerülhetetlen tényéről”, hogy az olvasót elgondolkodtassa saját valóságáról és annak megítéléséről. A szövegben a preferenciális történetmesélés dinamikáján keresztül az utalásokon keresztül bemutatott különböző nézőpontokon elgondolkodva, a történetmesélés régi vagy új stílusának metaforikus feliratkozásával kialakíthatjuk saját véleményünket az életről.
Works Cited
Paley, Grace. “Egy beszélgetés az apámmal”. The Collected Stories (Összegyűjtött történetek). New York: Farrar, Straus & Giroux 1994. 160-167. Print.