A szerzők megvizsgálták annak a 48 tételnek a működési jelentését, amelyek az orvosi iskolai tanítás, tanulás és értékelés akkreditációs standardjait tartalmazzák, és megállapították, hogy az iskolák és a helyszíni értékelők milyen mértékben alkalmazzák ezeket a standardokat 59 program esetében, amelyeket a Liaison Committee on Medical Education (LCME) vizsgált 1994-1996-ban. Ebben a tanulmányban az “alkalmazás” azt jelentette, hogy bizonyítékot kínáltak, nem feltétlenül azt, hogy az bizonyította a szabványnak való megfelelést. Az alkalmazott adatforrások az akkreditációs felméréseken részt vevő iskolák által készített orvosképzési adatbázisok és öntanulmányok, valamint a felmérők ad hoc csoportjai által készített jelentések voltak. A 48 akkreditációs követelmény mindegyikére vonatkozóan meghatározták, hogy az iskolák milyen gyakran szolgáltattak bizonyítékot a megfelelésre, és az értékelők milyen gyakran hivatkoztak rá. Ezenkívül a szerzők összehasonlították az 1984-1986 között felmért és az 1994-1996 között meglátogatott iskoláknál a felügyelők által a meg nem feleléssel kapcsolatban megfogalmazott aggályok mintázatát. Az 1994-1996 közötti időszakban az iskolák a 48 akkreditációs követelményből 42 esetben 90%-ban vagy annál is több esetben foglalkoztak a követelményekkel. A különösen kevés figyelmet kapott területek az oktatási célok meghatározásával és kommunikációjával (az iskolák 47%-a szolgáltatott bizonyítékot); a klinikai társintézményekben a tantestület hatáskörével és a tudományos programok ellenőrzésével (12%); valamint a tantestület elkötelezettségével amellett, hogy hatékony tanárok legyenek, és a pedagógia, a tantervek kialakítása és az értékelési módszerek megértésével (8%) foglalkoztak. A felmérőcsoportok ezzel szemben ugyanezen időszak alatt a standardoknak csak 26 (55%-a) szerepelt a jelentéseikben. A legritkábban említettek között szerepelt az oktatási célok iskolák általi meghatározása és kommunikációja (a jelentések 59%-ában szerepelt); a diákok problémamegoldó képességének értékelése (51%); az oktatási tapasztalatok és a diákok értékelése a szétszórt oktatási helyszíneken (49%); a pedagógia, a tanterv felépítésének és a diákok értékelésének kari megértése (8%); a klinikai társintézményekben a tudományos programok kari hatásköre és ellenőrzése (7%); valamint az igazgatás és a tantestület ismeretei a diákok teljesítményének mérési módszereiről (2%). Az elmúlt évtizedben a felmérők leggyakrabban említett aggályai az iskoláknak az akkreditációs szabványoknak való meg nem felelésével kapcsolatban a hallgatói tanácsadással és egészségügyi szolgáltatásokkal, az intézményi pénzügyi és hely/berendezési erőforrásokkal, a tantestületi kérdésekkel, valamint a megüresedett dekanális és tanszékvezetői pozíciókkal foglalkoztak. A következő sorrendben a doktori fokozat megszerzéséhez vezető oktatási program különböző szempontjaival kapcsolatos aggályok következtek. Az oktatási programmal kapcsolatos, az évtized során jelentősen megnövekedett aggodalmak közé tartoztak a tanterv tervezésével, irányításával és értékelésével, az elsődleges/ambuláns ellátási tapasztalatokkal, valamint a hallgatói előmeneteli politikával és a megfelelő eljárással kapcsolatos kérdések. Az iskolák nagy figyelmet fordítottak a 48 szabvány legtöbbjére, nagyrészt azért, mert az orvosképzési adatbázis és az önvizsgálati irányelvek formázása ösztönözte őket. Azokban az esetekben, ahol nem fordítottak kellő figyelmet, a hiba legalább annyira vagy inkább a standardok felépítésében és jelentésében rejlő kétértelműségekben, mint az intézményi lazaságban keresendő. A felügyelők figyelmetlensége az akkreditációs szabványokkal szemben sokkal aggasztóbb. Bizonyos esetekben ez a követelmények jelentésével és az ellenőrizendő mennyiségekkel kapcsolatos bizonytalanságokra vezethető vissza; vagy a felügyelők kényelmesen elérhetik a “jelentős megfelelés” küszöbértékét anélkül, hogy minden bizonyítékot bemutatnának. A szerzők azzal érvelnek, hogy a felmérések során kevés figyelmet kapó előírások közül sok fontos az oktatási programfejlesztés és a minőségellenőrzés szempontjából. Az LCME-nek mérlegelnie kell, hogy az elhanyagolt standardokat hangsúlyosabban kell-e meghatározni és kiemelni, vagy egyes követelmények minőségi indikátorként a perifériára szorulnak. Az érdekközösségek – többek között az oktatók, a gyakorló orvosok, a hallgatók, a végzettek és a rezidensprogramok igazgatói – körében tervezett felmérés segíthet megerősíteni a