“Volt egyszer egy kőfaragó, aki elégedetlen volt önmagával és az életben elfoglalt helyével…”.
A közelmúltban olvastam egy könyvet, aminek a címe: The Tao of Pooh. Ennek a bájos kis könyvnek a középpontjában az a feltevés áll, hogy a taoizmus alapjait a Micimackó, a klasszikus gyermekkönyvsorozat közeli olvasása révén lehet megérteni.
A könyvben a szerző a Micimackó-történetekből vett példák bevonásával, valamint a maga és az édes sárga medve közötti párbeszéd megírásával próbálja bizonyítani ennek a feltevésnek az igazságát.
A rövid kötet meglehetősen pontos bevezetésnek bizonyul a taoizmus központi tételeibe, bár nem mentes a hibáktól (lásd rövid értékelésemet a Goodreads-en). Ennek ellenére élveztem a könyvet, és különösen nagyra értékeltem, hogy más szövegekből származó különböző részleteket és anekdotákat is tartalmaz.
A kőfaragó mese
A The Tao of Pooh-ban szereplő egyik ilyen anekdota egy régi kínai népmese, A kőfaragó. Íme a történet teljes terjedelmében:
“Volt egyszer egy kőfaragó, aki elégedetlen volt önmagával és az életben elfoglalt helyzetével.
Egy nap elhaladt egy gazdag kereskedő háza mellett. A nyitott kapun keresztül sok szép vagyontárgyat és fontos látogatót látott. “Milyen hatalmas lehet az a kereskedő!” – gondolta a kőműves. Nagyon irigy lett, és azt kívánta, bárcsak ő is olyan lehetne, mint a kereskedő.
Nagy meglepetésére hirtelen ő lett a kereskedő, aki több fényűzést és hatalmat élvezett, mint amit valaha is képzelt, de akit irigyeltek és utáltak a nála kevésbé gazdagok. Hamarosan egy magas rangú hivatalnok haladt el mellette, szedánon szállítva, kísérőkkel és gongot verő katonák kíséretében. Mindenkinek, bármilyen gazdag is volt, mélyen meg kellett hajolnia a menet előtt. “Milyen hatalmas ez a hivatalnok!” – gondolta. “Bárcsak én is magas hivatalnok lehetnék!”
Akkor ő lett a magas hivatalnok, hímzett szedánszékében vitték mindenhová, félt és gyűlölték az emberek körülötte. Forró nyári nap volt, így a hivatalnok nagyon kényelmetlenül érezte magát a ragacsos szedánszékben. Felnézett a napra. Az büszkén ragyogott az égen, nem törődve az ő jelenlétével. “Milyen hatalmas a nap!” – gondolta. “Bárcsak én lehetnék a nap!”
Akkor ő maga lett a nap, hevesen sütött le mindenkire, felperzselte a földeket, átkozták a földművesek és a munkások. De egy hatalmas fekete felhő húzódott közte és a föld közé, így fénye nem tudott többé mindent beragyogni odalent. “Milyen hatalmas ez a viharfelhő!” – gondolta. “Bárcsak én is felhő lehetnék!”
Akkor ő maga is felhővé vált, elárasztotta a mezőket és a falvakat, mindenki kiabált vele. De hamarosan azt vette észre, hogy valami nagy erő taszítja el, és rájött, hogy ez a szél. “Milyen hatalmas!” – gondolta. “Bárcsak én is lehetnék a szél!”
Most van itt az ideje, hogy kriptovalutát birtokoljunk. A Coinbase a legegyszerűbb módja annak, hogy vásárolj belőle. Ha ezen a linken keresztül csatlakozol, és 100 dollár értékű kriptopénzt vásárolsz, 10 dollár értékű bitcoint kapsz ingyen (ahogy én is). 
Akkor széllé változott, lefújta a cserepeket a házak tetejéről, kitépte a fákat, rettegett és gyűlölt mindenki alatta. Egy idő után azonban valami olyasmibe ütközött, ami nem akart megmozdulni, akármilyen erővel fújt is ellene – egy hatalmas, tornyosuló sziklába. “Milyen erős ez a szikla!” – gondolta. “Bárcsak én is szikla lehetnék!”
Akkor ő maga is sziklává vált, erősebbé, mint bármi más a földön. De ahogy ott állt, hallotta, ahogy egy kalapács vésőt ver a kemény felületbe, és érezte, hogy megváltozik. “Mi lehet erősebb nálam, a sziklánál?” – gondolta.”
Lenézett, és messze maga alatt meglátta egy kőfaragó alakját.”
Mackó Micimackó nem törődik a hatalommal. Via Wiki Commons
Impressziók és elemzések
A filozófus Friedrich Nietzsche valószínűleg helyeselte volna ezt a történetet. Nietzsche egyik legemlékezetesebb fogalma a “hatalomra való akarás”, amely azt írja le, amit Nietzsche nyilvánvalóan az emberi természet elsődleges hajtóerejének tartott: nevezetesen a felsőbbrendűség, a lehető legmagasabb pozíció elérése iránti vágyat.
A Kőfaragóban a hatalomra való akarás azonosítható az elbeszélői cselekmény középpontjaként. Kezdetben és más életekbe és entitásokba való átlényegülései során a kőfaragó nagyobb hatalomra vágyik, mint amit jelenlegi állapota lehetővé tesz. Minden egyes állapotváltásnál kielégítetlen marad, mindig észreveszi, hogy egy látszólag még felsőbbrendűbb pozícióra vágyik. A keleti filozófia gyakran ciklikus aspektusainak megfelelően azonban a kőfaragó végül visszatér kiinduló helyzetébe, és rájön, hogy mindig is nagy hatalommal rendelkezett.
A történet tehát néhány dolgot sugall a hatalomról és az elégedettségről:
A hatalom mindig relatív.
A “hatalmas” és a “gyenge” olyan kifejezések, amelyek csak relációs összefüggésben, összehasonlításban nyerik jelentésüket. A történetben a felhő “hatalmas” lesz a naphoz képest, de a szélhez képest is “gyengévé” válik. A kőfaragó “gyenge” a magas hivatalnokhoz képest, ugyanakkor “erős” a sziklához képest.
Ez azt sugallja, hogy mindig egyszerre vagyunk “erősek” és “gyengék”, attól függően, hogy mi az “erő” kritériumai és az összehasonlításunk tárgya. Egy szerény jövedelmű amerikai talán azért nevezné magát “gyengének”, mert a “hatalmat” elsősorban a vagyonhoz méri, és Warren Buffethez hasonlítja magát. Egy másik, ugyanilyen jövedelemmel rendelkező amerikai talán “erősnek” nevezi magát, mert a “hatalmat” az alapvető szükségleteinek kielégítésével méri, és egy hajléktalanhoz hasonlítja magát.
A hatalom illuzórikus.
A “hatalom” tehát végül is illuzórikus fogalom, mert teljes egészében az összehasonlítás önkényes feltételein alapul. Ha közelebbről megvizsgáljuk, a szó önmagába omlik. Ami az egyiknek hatalom, az a másiknak gyengeség, és fordítva.
A hatalom egy másik értelemben is illuzórikus. Ha úgy döntünk, hogy több “hatalomra” van szükségünk (a státusz, a felsőbbrendűség, a presztízs, a dominancia értelmében), mint a kőműves, akkor szükségszerűen összehasonlítjuk magunkat más emberekkel, akikről azt képzeljük, hogy nagyobb hatalommal rendelkeznek, mint mi. Ahogy a történet is ábrázolja, ezek az összehasonlítások véget nem érőek lesznek. Ahelyett, hogy kiemelnék az erősségeinket, csak a hiányosságainkat fogják felfedni, és a hatalom, amire vágyunk, mindig elkerül minket.
A megelégedettség csak abból fakadhat, ha elfogadjuk azt, amik már vagyunk.
A kőfaragó vágya, hogy valami más legyen, mint ami, elégedetlenséget eredményez. Annak ellenére, hogy kívánságai többször teljesülnek, elégedetlen marad, továbbra is a kielégülést a következő dologban, a magasabb státuszban, a szexibb pózban látja létezni.”
A történet befejezése azt sugallja, hogy mindannyiunkban elegendő érték van, ha helyesen érzékeljük magunkat. Azt is sugallja, hogy az elégedettség csak akkor érkezhet el, ha már nem engedünk a kicsinyes összehasonlításoknak, és nem képzeljük tovább, hogy a beteljesülés a következő dologgal érkezik.
Ezek a meglehetősen általános tanítások sok más író műveiben és történeteiben is visszaköszönnek számtalan irodalmi hagyományban, mégis örökké nehéznek tűnnek a belsővé tételükhöz, különösen egy olyan világban, amely mindig az “új külsőre”, a “következő nagy dologra”, a “jobb énedre” stb. összpontosít.
A Kőfaragó azt sugallja, hogy ezek az üzenetek végső soron üresek és félrevezetőek. Rejtetten egy egyszerű üzenetet közvetít számunkra, ugyanazt, amit 2600 évvel ezelőtt a nagy taoista bölcs, Lao-ce írt:
“Légy elégedett azzal, amid van;
örülj annak, ahogy a dolgok vannak.
Amikor rájössz, hogy semmi sem hiányzik,
az egész világ a tiéd.”
Az egész világ a tiéd.Ha ez tetszett, talán szeretnél ingyenes frissítéseket kapni a Refine The Mind-tól.