A gettysburgi nagy csata, amelyet 1863 júliusában három napon át vívtak a pennsylvaniai kisváros utcáin és vidékein, a polgárháború fordulópontja volt. A kongresszus úgy döntött, hogy nemzeti temetőt alakít ki a csatatéren, ahol oly sok bátor férfi esett el. Lincoln elnök Washingtonból érkezett, hogy felavassa ezt a temetőt. Az 1863. november 19-én tartott avatóbeszéde, bár rövid, mégis a demokratikus hit egyik legbeszédesebb kinyilatkoztatása.
Az amerikai demokrácia fejlődésének kevés olyan ismert és kedvelt dokumentuma van, mint az a prózai költemény, amelyet Abraham Lincoln a pennsylvaniai Gettysburgban lévő katonai temető felavatásakor mondott.
1863 júniusában a konföderációs erők Robert E. Lee vezetésével észak felé vonultak, hogy drámai győzelmet arassanak, amely megfordítaná a Dél hanyatló sorsát. Július 1-3-án Lee erői megküzdöttek a George C. Meade parancsnoksága alatt álló uniós hadsereggel, és mielőtt a harcok véget értek volna, a két fél több mint 45 000 áldozatot szenvedett. Lee, miután embereinek több mint egyharmadát elvesztette, visszavonult, és a gettysburgi csatát az amerikai polgárháború fordulópontjának tekintik.
A csatatér és a temető felavatása így lehetőséget adott Lincolnnak egy nagyszabású beszédre, de sok támogatójának csalódást okozott, amikor ezt a rövid beszédet tartotta. Sőt, a nézők közül sokan azt sem tudták, hogy az elnök elkezdett beszélni, amikor befejezte. De ebben a beszédben Lincolnnak sikerült, ahogy a nagy szónok, Edward Everett (az avatás fő szónoka) is megértette, a csata és az avatás minden elemét egységes egésszé ötvözni.
Ezek az emberek az Unióért harcoltak és haltak meg. Most már elvégezték a munkájukat; ők meghozták a legnagyobb áldozatot, és az élőkön múlott, hogy folytassák a feladatot. Lincoln retorikája azonban, amint azt a későbbi nemzedékek felfedezték, sokkal többet tett, minthogy emléket állított a halottaknak; átalakította az alkotmány jelentését a még élők számára. Lincoln az alkotmányba beleolvasta az egyenlőség ígéretét, “azt a tételt, hogy minden ember egyenlőnek teremtetett”. Ez természetesen a Függetlenségi Nyilatkozat egyik előfeltétele volt, de mindenki megértette, hogy a dokumentum megfogalmazóinak nem állt szándékukban a rabszolgákat és más “alsóbbrendű” népeket is bevonni a meghatározásukba. Most az ország egy nagy háborút vívott, hogy ezt a felfogást próbára tegye, és a Gettysburgnál elesett férfiak életét csak egyféleképpen lehetett megszentelni – ha a nemzet végül is megfelel annak a tételnek, hogy minden embere, fajra való tekintet nélkül, valóban egyenlő. Az eszme ereje még ma is meghatározza az amerikai demokratikus gondolkodást.
További olvasmányok: James M. McPherson, Abraham Lincoln and the Second American Revolution (1991); Philip B. Kunhardt, A szabadság újjászületése: Lincoln at Gettysburg (1983).
GETTYSBURGI BESZÉD (1863)
Négyszázhét évvel ezelőtt atyáink egy új nemzetet hoztak létre ezen a kontinensen, amely a Szabadságban fogant, és annak a tételnek szentelte magát, hogy minden ember egyenlőnek teremtetett.
Most egy nagy polgárháborúban vagyunk benne, amely próbára teszi, hogy ez a nemzet, vagy bármely nemzet, amely így fogant és így szentelt, sokáig fenn tud-e maradni. E háború nagy csatamezején találkozunk. Azért jöttünk, hogy felszenteljük a mező egy részét, mint végső nyughelyet azoknak, akik itt életüket adták azért, hogy a nemzet élhessen. Teljesen helyénvaló és helyénvaló, hogy ezt megtegyük.
De tágabb értelemben nem szentelhetjük fel – nem szentelhetjük fel – nem szentelhetjük meg – ezt a földet. A bátor férfiak, élők és holtak, akik itt harcoltak, megszentelték, messze a mi szegényes hatalmunk felett, hogy hozzáadjunk vagy elvegyük. A világ nem fogja észrevenni, és nem is fog sokáig emlékezni arra, amit mi itt mondunk, de azt soha nem felejtheti el, amit ők itt tettek. Nekünk, élőknek inkább az a dolgunk, hogy itt szenteljük magunkat annak a befejezetlen munkának, amelyet azok, akik itt harcoltak, eddig oly nemesen előmozdítottak. Nekünk inkább az a dolgunk, hogy itt az előttünk álló nagy feladatnak szenteljük magunkat – hogy ezektől a tisztelt halottaktól fokozott odaadást veszünk át az ügy iránt, amelyért ők az utolsó teljes odaadásukat adták – hogy itt elhatározzuk, hogy ezek a halottak nem haltak meg hiába – hogy ez a nemzet, Isten alatt, újjászülessen a szabadság – és hogy a nép kormánya, a nép által, a népért, ne tűnjön el a föld színéről.