Amikor 2005 elején a volt vermonti kormányzó, Howard Dean lett a Demokrata Nemzeti Bizottság (DNC) elnöke, egyik fő törekvése az “50 államos stratégia” megvalósítása volt, amely a párt infrastruktúrájának kiépítésére és a jelöltek toborzására irányult minden szinten és minden államban – még a szilárdan republikánus bástyákon is.
“Megerősítettük a pártokat, hogy a hivatalban lévő kormányzók jó jelölteket találjanak” a magas és alacsony tisztségekre, mondta Dean. “Ezt sokkal könnyebb megtenni Topekából, mint Washingtonból.”
Az állami pártelnököknek tetszett az ötlet, de az országos stratégák körében a megközelítés ellentmondásos volt. Dean összeütközésbe került Rahm Emanuel akkori képviselővel, a Demokrata Kongresszusi Kampánybizottság elnökével, aki egy hagyományosabb stratégiában hitt, amely a korlátozott kampányforrásokat az ingadozó körzetekre összpontosítja. Paul Begala a CNN-en azt mondta, hogy Dean gambitja egyenlő volt azzal, hogy “felbérel egy csomó stábtagot, hogy Utahban és Mississippiben járkáljanak és piszkálják az orrukat”. (Begala később bocsánatot kért.)
Dean már régen távozott a DNC-ből – négy évig volt ott, 2009 elején távozott -, és az 50 állam stratégiája elhalványult az emlékekből. De ha mai szemmel nézzük, a projekt remek példája annak, hogy a párt infrastruktúrájába történő szerény befektetések hogyan hozhatnak kézzelfogható osztalékot — és hogyan tűnhetnek el ezek az osztalékok, amint a befektetések elapadnak.
Még több politikai hírt szeretne? Kattintson ide.
Mielőtt összeszámolnánk a számokat, meg kell jegyeznünk, hogy az alábbi minták nem kapcsolhatók kizárólag Dean 50 állam projektjéhez. Hiszen a demokraták két legerősebb választási ciklusukat élték meg ebben az időszakban. Előnyükre vált a 2006-os erős kongresszusi hátszél és a 2008-as győztes elnökjelöltség. Eközben a számok a 2010-es félidős választások során kezdtek negatívba fordulni, ami a republikánusok győzelmét jelentette.
Ezek ellenére a minták sokatmondóak. Az általunk vizsgált 20 államban – amelyek a közelmúltbeli elnökválasztások során szilárdan republikánus szavazatokkal rendelkeztek – a nehéz politikai terep ellenére a demokrata jelöltek szerény sikereket könyvelhettek el. Aztán a projekt leállítása után a demokrata sikerek aránya visszaesett.
Az általunk vizsgált 20 állam: Alabama, Alaszka, Arkansas, Georgia, Idaho, Kansas, Kentucky, Louisiana, Mississippi, Montana, Nebraska, Észak-Dakota, Oklahoma, Dél-Karolina, Dél-Dakota, Tennessee, Texas, Utah, Nyugat-Virginia és Wyoming. Kizártunk minden olyan államot, amely a közelmúltbeli elnökválasztásokon a demokratákra szavazott, vagy amely potenciálisan versenyképesnek számított a demokraták számára, még akkor is, ha az állam végül a Republikánus Párt mellé állt (mint például Arizona és Missouri).
Íme, hogyan teljesítettek a demokraták a legvörösebb vörös államokban 2005 januárja és 2009 januárja között, az 50 állam projekt működésének ideje alatt:
- Az államházi helyek: Nettó 39 képviselői hely, ami 2 százalékos növekedést jelent az összes vizsgált államban
- Szenátusi képviselői helyek: Nettó két mandátumvesztés
- Kormányzóságok:
- A főügyészi posztok: nettó egy mandátumvesztés
- Nettó egy mandátumvesztés
- :
- Az Egyesült Államok képviselőházának képviselői helyei: Három mandátum nettó nyeresége
- Szenátusi mandátumok: Nettó nyereség egy mandátummal
- Az elnöki teljesítmény: A 20 államból 15-ben a demokrata jelölt szavazataránya nőtt 2004 és 2008 között. Három másik államban a szavazatarány változatlan maradt. Mindössze két államban csökkent.
“Ahol valóban nagy különbséget tettünk, az olyan államokban volt, mint Nebraska, ahol Obama 2008-ban egy elektori szavazatot nyert” – mondta Dean. “Volt egy igazi párt, amellyel dolgozhatott”.
Összességében a demokraták 2005 és 2009 között vagy javították eredményeiket a legvörösebb államokban, vagy legrosszabb esetben is csak kisebb visszaesést szenvedtek el, ami, tekintve az akadályokat, amelyekkel a pártnak ezekben a szilárdan republikánus államokban szembe kellett néznie, szinte már önmagában is győzelemnek számít.
Vetjük most össze ezt a rekordot a 2009 januárja és 2013 januárja között elért eredményekkel.
- Az államok képviselőházi helyei: Nettó 249 mandátumvesztés, ami az ezekben az államokban meglévő mandátumok 13 százalékos csökkenését jelenti
- Szenátusi mandátumok: Nettó 84 mandátumvesztés, ami 12 százalékos csökkenést jelent
- Kormányzóságok: Felére csökkenés, nyolc kormányzóról négyre
- A főügyészi posztok: Kétharmados csökkenés a megválasztott főügyészek számában, kilencről háromra
- Az amerikai képviselőházi helyek száma: 40 százalékos csökkenés, 44 helyről 26-ra
- Az amerikai szenátusi helyek száma: A csökkenés 11 helyről 8-ra. (2014-ig még tovább csökkenhet: A megmaradt nyolc helyből három szenátor nyugdíjba vonul, további három pedig kemény újraválasztási verseny előtt áll.)
- Az elnöki teljesítmény: A 20 állam közül csak két államban (Alaszka és Mississippi) volt nagyobb Obama támogatottsága 2012-ben, mint 2008-ban. A 20 szilárdan vörös államok többségében Obama 2012-es szavazatai nagyjából John Kerry 2004-es szintjére estek vissza.
Ezek a 2009 utáni visszaesések összességükben – finoman szólva – elég katasztrofálisak. Ebben a 20 szilárdan vörös államban a demokraták 2005-ben 13 törvényhozási kamarát ellenőriztek, és ez a szám 2013-ra mindössze háromra csökkent. Az említett államok 40 képviselőháza közül csak kettőben nőtt a demokraták mandátumainak száma 2005 és 2013 között; a többi 38-ban a demokraták teret vesztettek.
És mivel az állami törvényhozási helyek és az alacsonyabb szintű állami tisztségek adják a “padot” a jövőbeli kormányzói és kongresszusi választásokhoz, ezek a fejlemények egy önfenntartó halálspirált indíthatnak el a párt számára ezekben az államokban.
Az adatokból kitűnik egy megosztottság az Alföld és a Nyugat, valamint a Dél között. Amennyiben az 50 állam stratégiája működött, azt az USA nyugati felének kis és közepes méretű államaiban tette, ezzel szemben az erőfeszítés kevéssé, vagy egyáltalán nem akadályozta meg a déliek hosszú távú elmozdulását a Republikánus Párt felé. Talán azért van ez így, mert az Alföld és a Nyugat libertariánus hajlamai jobban összeegyeztethetők a demokrata társadalmi álláspontokkal, mint a délen befolyásos keresztény konzervativizmus.
A regionális különbségek megértéséhez tekintsük az elnökválasztási szavazatok arányát. A demokraták 2004 és 2008 között a legnagyobb nyereséget Észak-Dakotában (10 százalékpontos nyereség), Nebraskában (10), Utahban (9), Montanában (8), Dél-Dakotában (7) és Idahóban (6) érték el. Ugyanezen államok közül sok államban a demokraták – szerény, de mégis – előretörtek az állami törvényhozási helyek tekintetében is.
A demokraták 2009-es sikere 2005-höz képest részben Obama 2008-as előválasztási erőfeszítéseinek köszönhető; az egyik fő oka annak, hogy sikerült legyőznie Hillary Clintont, az volt, hogy az akkori illinois-i szenátor szorgalmasan udvarolt a kis népességű nyugati és síkvidéki államok szimpatikus szavazóinak. Mégis, megfigyelők szerint ezekben az államokban az 50 állam projekt nem ártott.
Ezzel szemben a legtöbb déli államban nem mutatkozott emelkedés-és-zuhanás minta; délen a demokraták egyszerűen felgyorsultak lefelé. 2005 és 2013 között a demokraták több mint 20 képviselőházi helyet veszítettek Alabamában, Arkansasban, Georgiában, Louisianában és Tennessee-ben, mindegyik nagyobb visszaesést jelentett, mint bármelyik nyugati vagy síkvidéki államban regisztrált csökkenés. A déli államok vezetnek a szenátusi veszteségek terén is: Alabama, Arkansas és Louisiana kétszámjegyű csökkenést regisztrált a demokrata képviselői helyek számában.
“Lehet, hogy más államokban volt egy 50 államos stratégia, de itt nem működött” – mondta Pearson Cross, a Lafayette-i Louisiana Egyetem politológusa. “A mélyvörös felé való elmozdulás megállíthatatlan volt.”
Tennessee-ben “a republikánusok minden értelemben felemelkedőben vannak” – értett egyet Anthony Nownes, a Tennessee Egyetem politológusa. “Több évbe, ha nem egy évtizedbe vagy még többbe fog telni, hogy a demokraták valóban versenyképesek legyenek.”
A republikánusok egy bizonyos ponton “elérik a telítődési pontot vagy a csökkenő hozamok pontját” – mondta egy oklahomai politikai megfigyelő. “Bizonyos szempontból úgy tűnik, hogy a demokraták már nem sokat veszíthetnek – elérik a mélypontot, és már csak felfelé tudnak menni”. Addig is, tette hozzá a megfigyelő, “a szupertöbbség frakciózáshoz vezet. A demokratáknak ezt a jövőben ki kellene tudni használniuk.”
Túl azon a tudaton, hogy egy összehangolt 50 államos projekt ismét megnövelheti a párt számát nyugaton és az Alföldön, a demokratáknak van egy fényes pontja: Texas, egy olyan állam, amely demográfiailag szinte elkerülhetetlenül a kisebbségi többség felé tart.
Az általunk vizsgált 20 állam közül Texas volt az egyetlen, ahol 2005 és 2013 között nőtt a demokraták száma az amerikai képviselőházi küldöttségben. A növekedés Texasban szerény volt – 11-ről 12-re, egy olyan államban, ahol a küldöttség a 2010-es újraelosztás miatt néggyel nőtt -, de a jövőbeli népesedési trendeket figyelembe véve a demokratáknak középtávon legalább van okuk az optimizmusra.
Az 50 államra vonatkozó teljes körű stratégiától még Dean is visszalépett. Egy olyan csoport, amelynek elindításában nemrég segédkezett, és amelynek célja a republikánusok kezében lévő állami törvényhozások megdöntése, inkább az ingadozó államokra összpontosít, mint a szilárdan vörös államokra.
Dean mégis azt mondta, hogy továbbra is hisz abban, hogy minden állam, függetlenül attól, hogy mennyire barátságtalan a pártjával szemben, megérdemel egy alapvető szintű intézményi, pénzügyi, technológiai és személyzeti támogatást, ami “viszonylag olcsó” lehet.
“Szörnyű hiba lenne akár egyetlen államot is kihagyni egy alapvető képzési, informatikai és személyzeti csomagból” – mondta. “Nem támogatom, hogy Alaszkába zillió dollárt tegyünk, de támogatom, hogy legyen egy hozzáértő, jól vezetett Demokrata Párt, mert sosem lehet tudni, hova csap a villám.”