A mentősök mint szakma büszkék arra, hogy képesek gondoskodni az akut beteg és sérült betegekről. A modern sürgősségi orvosi ellátórendszerek (EMS) az Egyesült Államokban jelentősen fejlődtek az 1960-as és 1970-es évekbeli első elképzelések óta.
Míg a mentőszállítás gyökerei Bonaparte Napóleon idejéig, majd a polgárháborúig nyúlnak vissza – amikor is az első speciális járműveket sérült katonák mentésére használták -, a ma ismert EMS az úttörő jelentéssel kezdődött: Accidental Death and Disability: The Neglected Disease of Modern Society, ismertebb nevén a Fehér Könyvvel. Az ezt követő 1966-os autópálya-biztonsági törvénnyel a csak kórházi keretek között létező terápiákat terjesztették ki a terepi környezetbe, remélve, hogy jelentősen javulnak a betegek eredményei a kórház előtti környezetben.
Mint minden orvosi területen, a rendelkezésre álló technológia fejlődött, az eredmények irányították a protokollok minőségének javítását, és az általánosan elfogadott stratégiákat fokozatosan felváltották.
A hasznos példa az inspinális mozgáskorlátozás a hosszú gerincdeszkán (LSB) keresztül. Éveken át a gerincvédelem standardjának tartották, de a kutatások kimutatták, hogy a betegek merev és gyakran kényelmetlen LSB-hez rögzítésének haszna csökkent. Ezért az irányelvek eltértek az LSB válogatás nélküli alkalmazásától minden traumás betegnél.
Az EMS lényegéhez tartozik a beteg légútjainak kialakítása és fenntartása: akár nem invazív eszközökkel, mint a kézi pozicionálás, az orális légutak és a zsákos szelepes maszk, akár invazívabb intézkedésekkel, mint az endotracheális intubáció és a sebészeti cricothyrotomia.
Ezek a készségek a National Highway Traffic Safety AdministrationEMS Scope of Practice jelentős részét képezték és képezik a 2019-ben kiadott új iterációban változatlanul.
Ez a cikk nem tesz megjegyzést a helyszíni intubáció és az EMS jövőjének ellentmondásos témájáról, mivel számos folyóirat és kutatási cikk továbbra is alakítja ezt a vitát. Inkább ez a vita a nagyobb kép egy kis darabjára összpontosít: a nazotracheális intubáció szerepe a prehospitális szolgáltató kezében.
A hagyományos orotracheális útvonallal összehasonlítva a nazotracheális intubációt (NTI) gyakran előnyben részesítették az eszméleténél lévő betegeknél, akiknél a dekompenzáció veszélye miatt aggódtak. Ez különösen igaz volt azokra a betegekre, akiknél a szedációt lehetőség szerint el kell kerülni, akár a nehéz légutak és/vagy az orvosi komorbiditások miatt.
Az NTI előnyben részesíthető a kedvezőtlen gerincpatológiájú vagy korlátozott szájnyitású (például trizmusban szenvedő) betegek esetében is. A gyorsszekvenciás intubáció és az új technológiák, például a BiPAP/CPAP megjelenésével azonban az NTI kórházon kívüli alkalmazása csökkent.
A 2008-as és 2012-es NEMSIS-adatbázisok adatainak összehasonlító vizsgálata azt mutatja, hogy míg az endotracheális intubáció aránya viszonylag stabil a lakosság körében, az NTI aránya több mint a felére csökkent ebben az időszakban, a légútkezelés módszertana pedig inkább a gyors szekvenciás intubáció (RSI) vagy a szupraglottikus légutak felé tolódott el.
Az adatok azt sugallják, hogy a BiPAP és a CPAP erősen előnyben részesült a légzési nehézségben lévő betegek kezelésében – az NTI helyett.
Az Eagles Coalition (a nagy városi központok EMS orvos orvosigazgatóinak nemzetközi csoportja) 2018-as felmérésében megállapították, hogy a 43 orvosigazgató válaszadó közül csak tizenötnek volt protokollja az NTI-re. Ebből a tizenötből csak kettő számolt be gyakori használatról. Ezen túlmenően két másik jelentette, hogy az NTI-t ki akarták hagyni a protokolljaikból.
A készségek fenntartása és a képzés tekintetében az NTI-t engedélyező tizenötből csak nyolc számolt be külön formális tantervről az NTI-képzésre vonatkozóan. Bár viszonylag kis mintaszámú, a nagyvárosi központok orvosi protokolljainak ez a “lakmuszpapír-tesztje” összhangban van a 2012-es NEMSIS-adatokkal, amelyek szintén azt mutatták, hogy az NTI alkalmazásától más rendelkezésre álló stratégiák javára térnek el.
Ezáltal felmerül a kérdés:
Kihívás a kórház előtti ellátóktól megkövetelt valamennyi készség jártasságának fenntartása, különösen az élő betegek összetettségének és árnyalatainak újratermelése tekintetében. Az invazív légútkezelés olyan készség lehet, amelyet ritkán gyakorolnak, a földrajzi elhelyezkedéstől és az ellátandó betegpopuláció méretétől függően.
Ezért lehet érvelni amellett, hogy a képzési erőforrásokat azokra a fejlett készségekre kell összpontosítani, amelyeket nagyobb valószínűséggel használnak, lemondva az NTI-ről más stratégiák, például aCPAP/BiPAP vagy az RSI javára.
Ezzel szemben azonban azt is figyelembe kell venni, hogy van-e olyan beteg, akinél az NTI lenne a preferált, vagy talán az egyetlen fejlett légútkezelési stratégia a rendelkezésre álló technikák közül. Létezik-e ilyen beteg: a jelentős nyaki gerincpatológiával rendelkező beteg; a trizmusban szenvedő beteg; vagy a durván torzító légúti anatómiával rendelkező beteg?
Ha létezik ilyen beteg, el tudja-e látni egy EMS-szolgáltató őket NTI nélkül? Ilyen esetben a sikeres légútkezelést lehetővé tevő korlátozott megoldási lehetőségek mellett az orvosigazgató nyugodtan dönthetne egy bonyolultabb vagy invazívabb eljárás mellett a légutak biztosítása érdekében (például sebészi krikothyrotómia)?
Egy, az EMS-gyakorlattal kapcsolatban nemrégiben tett megjegyzés szerint “amikor valamit megszüntetünk, hajlamosak vagyunk valami bonyolultabbat találni a helyére.”
Mint az orvosi gyakorlatban bármiben, nincs minden helyzetre érvényes általános kijelentés. Hasonlóképpen, a fejlett légútkezelésben sincs olyan csodafegyver, nincs olyan ideális stratégia, amely minden klinikai állapotra alkalmazható lenne. Az elsődleges remény az, hogy amikor eljön az idő, a szolgáltató jártas lesz a szükséges készségekben.